17. fejezet

Tudom, ezer éve nem írtam ide, nincs is jó mentségem. De megfogadtam, hogy 2017-ben sokat fogok írni, így frissiben be is fejeztem ezt a részt.

A másikkal is igyekszem majd!

Boldog új évet mindenkinek! :) 

17. fejezet

 Visszafordíthatatlan

구름이 무심탄 말이 아마도 허랑하다

중천에 떠 있어 임의 다니면서

구태여 광명한 날빛을 따라가며 덮나니

 

A felhők nem ostobák: tévedsz, ha ezt gondolod, 

A magasban, fennen szállva céljuk felé törekednek:

A Napot űzik az égen, hogy utolérjék, eltakarják

- Tessék?- vonta fel a szemöldökét a lány, mikor kiszaladt belőlem a név.

- Na Young…- ismételtem meg megint, és egy lépést közeledtem felé, szinte öntudatlanul.

- Miről beszél?- ő, ahogy én közeledtem, úgy lépett hátra. Nem… nem ismer fel? Vagy… ki ez pontosan?

- Te… nem lehetsz itt…!- motyogtam zavaromban. Hogy… mégis, hogy lehetne Na Young is a Joseon korban? Ez képtelenség. Ha meg ő lenne, már rég a nyakamba ugrott volna.

- Én vagyok az… Mira…- motyogtam.

- Tudom. Hisz maga hívott ide. Young vagyok- lett kicsit visszahúzódóbb. Nyilvánvalóan nem értette, hogy miért vagyok ilyen… nos az ő szeméből nézve furcsa. De legalább biztosra mehettem, hogy ez nem Na Young. Neki nincs ilyen póker arca. Egyszerűen túl nyílt volt ehhez. Ez a lány csak… a szakasztott mása.

- Bocsáss meg…- kaptam észhez- Csak kísértetiesen hasonlítasz valakihez… Valakihez, aki majd 300 év múlva fog élni.

- Megeshet…

- De…- jutott eszembe a kérése- Én nem tudok kiszabadítani senkit se sehonnan… Én…

- Látom, mekkora hatalmat szereztél… Hallottam Seungtól is. Te vagy az egyetlen reményem. És én is a tiéd…

- Ez nem ilyen egyszerű… most ha eljátszom a bizalmukat azzal, hogy igyekszek kiszabadítani egy bűnöst, akkor…- túrtam volna a hajamba, már megszokásból, mint mindig mikor frusztrált voltam, de elfelejtettem, hogy a hajam rendezett fonatban van, így inkább leengedtem a karomat.

- Mondtam, hogy nem bűnös!- csattant fel a lány kissé vehemensen- És ha nem segít, holnap után kivégzik…!

- Holnap után?- hirtelen leesett, hogy milyen szűk időintervallumot hagyott meg nekem. Már ha tenni akarnék akármit is.

- Igen… Az ünnepség miatt nem végeznek ki senkit… de rá hajnalban megteszik!

- Miért vádolják?- dőltem neki a falnak, nagyot sóhajtva. Előre láttam, hogy nem lesz túl jó vége a dolognak.

- A Soron párt sározta be. Az úrnő családja. Koholt vád. Nem túl egyedi, napi szinten megtörténik. Kérem!- nézett rám esdeklő szemekkel.

- Nem bánom, de ha…- hunytam le a szemem- Ha utána nem tartod te is a szavad, akkor…

- Mindenképp tartom!- vágta rá.

- Helyes. Most menj haza. Megpróbálom Seunggal elintézni, hogy egy rövid időre az udvarhölgyemmé válhass, de addig ne keltsünk feltűnést!

- Köszönöm, kisasszony!- hajolt meg, és elsietett volna.

- Mi Ra! Hívj csak Mi Rának!- megtorpant a hangomra, majd biccentett egyet, és kisietett. Én meg egyedül  maradtam a gondolataimmal.

Nem sokára Seung lépett be a kis raktárba, és mikor meglátott ott agonizálva, hátamat a falnak döntve, mellém lépett.

- Azt hiszem, tudom, mit kért…- sóhajtott.

- Akkor ne mondd el senkinek! Ezt nem tudhatják meg.

- Veszélyes.

- Mi nem az, ebben a helyzetben?

- Én segítek neked.

- Számítok is rád… testőröm!- mosolyogtam rá, mire mintha kissé zavarba jött volna.

- Ha ilyeneket mondasz, még lelkiismeret furdalásom lesz azok miatt a dolgok miatt, amit a táborban tettem veled, és mondtam.

- Az tett erősebbé!- csaptam a vállára kissé, és nevetve elfordultam volna, de ráléptem a szoknyám szegélyére, és ha a kezemet nem kaptam volna magam elé, rendesen pofára is estem volna- Utálom ezeket a szoknyákat!- fakadtam volna ki, mire felnevetett- Te ne nevess! Nem vagyok humoromnál!- de csak jobban rákezdett- Já! Akarod, hogy megverjelek! Még ebben a szoknyában is menne!- húztam fel a térdemig, mire rábámult a lábamra.

- Ez illetlen, kisasszony!- hangsúlyozta ki az utolsó szót.

- Amennyire te kisasszonynak tekintesz…- csóváltam a fejem, majd egy váratlan pillanatban kirúgtam a lábát. Csak sajnos azonnal utánam kapott, és magával rántott. A nagy ruhámmal együtt ráestem, egy kisebb sikoltás kíséretében. Sajnos a sikítás mégsem volt elég halk, mert valaki berúgta a helyiség ajtaját, és nagy léptekkel bent volt. Hátra sem mertem nézni, kihez tartoznak az öblös léptek, aki ilyen félreérthető pozícióban talált minket.

- Akarom én ezt érteni?- a hang tulajdonosát túl jól ismertem, így a saját magam szerencsétlensége miatt megforgattam a szemem, és egy erőteljes mozdulattal feltoltam magam.

- Munkahelyi baleset!- néztem felszegett állal Seon Joonra.

-  Tudnom kéne, miről beszélsz?- nézett rám áthatóan.

- Nem, azt viszont én szeretném tudni, hogy mit keres itt, parancsnok? Egész nap a nyomunkban liheg?- direkt váltottam vissza a tiszteletteljesebb beszédre, ami egyben távolságtartóbb is volt. Hogy érzékeltessem, hogy… hogy is mondta? Ja, igen. Nem vagyunk cimborák.

- Erre volt dolgom, és hangokat hallottam. Mi folyik itt?- nézett ránk bírálóan Seon Joon, amit valahol mélyen meg is tudtam érteni. Hisz a helyzet elég érdekes volt. Igyekeztem méltóságot varázsolni az arcomra. Bármilyen gyerekes is volt, egyszerűen nem bírtam elviselni a nézését. A lenézését.

- Semmi köze hozzá, parancsnok!- majd megfogtam Seung karját- Menjünk innen!

Ki akartam kerülni az előttünk álló férfit, de egyszerűen kicsapta a karját, hogy majdnem belegyalogoltam.

- Mit akarsz még, parancsnok?- förmedtem rá.

- Veszélyezteted a helyzetet.

- Nem. Azt maga csinálja…- néztem mélyen a szemébe- Hozzám sem kéne szólnia…

- De hát ha egyszer…- kezdte volna, majd hirtelen elharapta- Ne hidd, hogy ezzel elintézed!- majd leengedte a karját, és végül utat engedett nekem. De csak nekem.

- Seung, beszélnünk kell!- hallottam a hátam mögül. Nem, ez marhára nem alkalmas pillanat, hogy a régi sérelmekért megverjék egymást.

- Mi lenne, ha elnapolnátok, szükségem van a testőrömre, nélküle egy lépést sem tudok tenni! Még a végén megöl itt valaki!- tettem színpadiasan a szívemre a kezem, mintha a helyzet ijesztő lenne. Nos, valamilyen szempontból az is volt- Meg persze elő kell készíteni az előadásomat Hui Bin úrnő fiának szülinapjára!- fordultam vissza fintorogva.

- Van valami ötleted?

- Megoldom! Mint mindig!- emeltem fel a fejem peckesen, holott halványlila gőzöm sem volt még semmiről.

- Az életeddel játszol, ha most nem hozakodsz elő valami jóval…

- Életemmel játszok akkor is, ha az előadás lebilincselő!- majd megfogtam végre a testőröm karját, és kirángattam.

- Aish, ez a férfi mindig az idegeimre megy!- fakadtam ki, mikor gyors léptekkel elindultam visszafelé a szállásom irányába.

- Ne nekem mondd!- mondta szórakozottan, mikor megtorpantam.

- Van rá esély, hogyha a segítségét kérem Young apjának a kiszabadításában, akkor…?

- Ez eszedbe ne jusson!- nézett rám Seung olyan kifejezéssel, hogy hirtelen eszembe jutott, miért is utáltam az első napjainkban- Seon Joon a testőrség parancsnoka. És a testőrség felel a politikai foglyokért. Így, mivel Seon Joon sosem menne a királya parancsával szemben, sosem segítene neked. És te sem tudnád kiszabadítani őt. Szóval… most teljes mértékig egymás érdeke ellen kell mennetek. Így vigyáznod kell, hogy meg ne tudja, mit teszel. Ha megtudja… őrült nagy felfordulást okozna ez mindenkinek. És nem tudom, hogy abban a helyzetben ki mit tartana az értékesebbnek. Megértetted?- ragadta meg a két vállamat, és lehajolt, hogy egy szintben legyen velem a feje.

- Igen, értettem!- sóhajtottam, és előre éreztem, hogy többet ígértem Youngnak, mint amit elbírok.

*

- Nincs. Semmi. Ötletem!- ütemesen csapkodtam a fejem az ülőkém egyik párnájával, hátha attól jön meg az ihlet. Seung, aki meg mellettem ült, lemondóan gondolhatta, hogy még egy józan eszet kell temetni.

- Ugyan már, biztos van egy csomó dolog, ami ott van, de itt nincs! Ami nagy erőnek tűnhet…

- Igen, de… nem tudok repülőt építeni, se zenés szökőkutat, de még csak a sokkolómat sem hoztam el otthonról, mikor reggel elindultam Na Younggal…

- Ott az a kis dobozod, amiből zene jön.

- Az nem elég jó! Persze, elég egyedi, de nagy hatás kéne. Mindenkinek végigmutogatni… Csak 27% maradt a töltöttségből. Áh, nem jó, mert olyan kell, amitől mindenki legalább egy kicsit megbotránkozik…

- Mondjuk megmutatni nekik a jövőt…

- Igen, az nagyszerű lenne… De…- majd hirtelen ötlettől vezérelve a telefonomért nyúltam, és bekapcsoltam. Valóban eléggé lemerült már, de gyorsan megnyitottam a filmek mappát.

- Egy zseni vagy, Seung! Már csak egy lencse kell. És el kell intézni, hogy a bemutatónk este legyen!

- Miért is?

- Megmutatjuk nekik a jövőt! Van valami… nagyító, vagy üveglencse, vagy…?- kerestem a gondolataimban a régi fizikaórák emlékét. Nem voltam belőle túl hülye, így nagyjából képben voltam, mit kell tennem, miközben kikapcsoltam a telefont, hogy véletlenül se merüljön le itt, mikor megtaláltam a fényt az alagút végén.

- Én nem nagyon értek hozzá- mondta lassan, és átgondoltan Seung- De… tudom, hogy ki segíthet!

*

- Tényleg csak úgy besétálhatunk a Sungkyunkwanra?- motyogtam az épület előtt állva.

- Nézd, te bárhova besétálhatsz szinte… így én is!

- Gyanítom, hogy amúgy nem sokat jöttél ilyen kultúrintézmény közelébe, mint iskola…- húztam az agyát, mire alig észrevehetően megbökött.

- Vigyázz a szádra!- majd hagyta, hogy besétáljak előre a híres iskola, az én koromig fennálló Sungkyunkwan egyetem kapuján. Ma már amúgy egészen másképp nézett ki. Így egy hanok, koreai tradicionális ház, komplexum volt.

- Hogy találjuk meg Dong Jut?

- Jó kérdés…- nézett körül a furcsa diákegyenruhások tömegén át.

- Biztos most van tízórai szünet!- sóhajtottam lemondóam, majd megláttam egy idősebb férfit, aki a diákokon tartotta a szemét- Talán ő?- böktem a fejével.

- Ő tud segíteni! Indulás!

Megindultunk a férfi felé, és ekkor már több embernek is feltűnt, hogy bizony egy kevésbé hímnemű egyed is bekóricált a konfucianizmus elveivel átitatott férfiiskolába. De az alak már hallhatta híremet, így elém sietett, és meghajolt.

- Kisasszony! Hallottam érkezéséről, nem sejtettem, hogy ilyen hamar meglátogatja iskolánkat. Úgy tudom, hogy járatos a tudományokban.

- Így igaz, ahonnan én jövök, a nőket is képzik!

- Az iskola felügyelője vagyok, miben segíthetek?

- Bár szép lenne, ha csak körülnézni lett volna kedvem, igazából a segítségét kérem. Szükségem van a legokosabb diákjára!

Direkt nem mondtam Dong Ju nevét, nem akartam gyanúba keverni, hogy esetleg ismerjük egymást. Azt nem tudhatták meg.

- Odakísérem hozzá! Kövessenek!- majd megindult a diákok között, akik árgus szemekkel figyeltek. Bizonyára már hallottak rólam, így összesúgtak mögöttem, nem is ijedtek meg annyira. Nem dobálóztak gúnynevekkel. Mint ahogy Seon Joon tette.

Végül két épület után kihúzott egy tolóajtót, és megpillantottam mögötte egy nevetgélő Dong Ju- Yong Gi párost. Dong Jut kerestem, nem számítottam a kereskedőfiúra is. Akiről még azóta sem sikerült megtudnom Dong Jutól, hogy melyik oldalon lehet. Hogy elárul-e minket. Hát most, hogy itt van, biztos megint nem lesz esélyem rá.

Láttam, hogy felcsillan a szemük jöttömre, főleg Yong Ginak, de a kísérőm háta mögött gyorsan megráztam a fejemet, jelezve, hogy eszébe se jusson üdvözölni.

- Ezek lennének a legokosabbak?- néztem végig a kissé rendetlen szobán egy fintorral, kissé arisztokratikusan.

- Igazából csak Min Dong Ju az intézményünk diákja, épp csak vendéget fogadott. Ha sürgős ügy, megkérhetem a távozásra- láttam rajta, hogy kicsit szégyelli magát előttem, amiért az állítólagos legjobb diák épp ilyen szedett-vedett módon mutatkozik be.

- Nem, csak egy apró kérést tennék neki, így nem zavar. Amennyiben ő maga szeretne távozni, nem bánom!- feleltem diplomatikusan- Köszönöm a segítségét!- fordultam felé, szavaim mögött érzékeltetve, hogy rá viszont már biztos nincs szükség. Kissé megfeszülhetett, hisz mégis csak egy szobában hagyott két férfivel. Vagyis hárommal, ha a hátam mögött szobrozó Seungot is beleszámoltuk. De végül kilépett a szobából, és behúzta maga mögött az ajtót. Abban a pillanatban lehuppantam a fenekemre, és kifújtam a levegőt.

- Utálom ezt az életet. Vissza akarom kapni azt, amikor Dong Jutól kellett törit, Yong Gitól bűnözést, ettől meg verekedést tanulni!- intettem hátra.

- Én nem sírom vissza, mikor láttam rajtad, hogy majd belepusztulsz…- morgott a testőröm. Látszólag nem csak Seon Joont nem bírta, ezt a másik kettőt sem.

- Téged senki nem kérdezett!- vágta hozzá Yong Gi, mire megrezzentem.

- Hagyd abba!- néztem a kereskedőfiúra- Seung a barátom lett, nem akarom, hogy veszekedjetek, nem ezért jöttem! Dong Jutól akartam segítséget kérni! Szükségem van valamilyen lencsére…

- Lencsére?- nézett rám nagy szemekkel.

- Igen… nagyító, vagy bármilyen domborlencse…

- Miért?

- Mert csak azzal tudom megoldani, hogy Hui Bin úrnő boldog legyen…

- Kínából van pár ilyen holmink. Kövess, megmutatom!- erre mindannyian felálltunk volna, de Dong Ju leintett- Csak Mi Ra-ssi jöjjön, ne keltsünk feltűnést.

- Rendben!- egyeztem bele, és biccentettem egyet Seung felé, hogy ne aggódjon, minden rendben. Dong Ju bátorítóan mosolygott rám, és bevárt, mert a ruhámban jóval lassabban tudtam haladni. Persze, hogy a ház körül valahogy több diák lődörgött, és próbált úgy tenni, mintha csak véletlen járna arra, pedig egyértelmű volt, hogy mindenki rám kíváncsi.

Felszegett állal követtem az előttem haladót egy közeli épületbe, ahol asztalok voltak telepakolva különböző csecsebecsékkel, külföldről hozott műszerekkel, érdekességekkel.

Biztos nagyon érdekelt volna, ha nem olyan nagyon sürgős az a lencse. Még tesztelnem is kellett. Így nem nagyon néztem jobbra-balra, célirányosan haladtam az üvegekkel telepakolt asztal felé.

- Itt kell lennie olyannak, amit keresel!- mosolygott rám a fiú, és hagyta, hogy most már magam válasszam ki a kellő darabot, ő közben az asztal szélének dőlt, és onnan nézett.

Végigtapogattam az összes darabkát, keresve a tökéleteset, de közben kiszökött a kérdés belőlem.

- Mi van Yong Gival?

- Yong Gi… - megvakarta a tarkóját- Magam sem tudom, próbálom kideríteni, de… nem sok biztató. Csak furcsa, gyanús elemekre bukkanok. Az apja pont most üzletelt Hui Bin úrnő családjával… Kínai fegyverek…- vette halkabbra a hangját- De nem akarom addig Seon Joont belerángatni, amíg biztosra nem veszem, hogy áruló… Hogy miért találkozik néha gyanús emberekkel. Te se tedd, kérlek!

- Természetes… csak nehéz így egyről a kettőre jutni!

- Azon vagyok, hogy mielőbb rájöjjek!

Bólintottam, és tovább folytattam a keresést, mikor végre megtaláltam a keresett dolgot. A nagyítót.

- Szuper lesz az előadás!- vigyorodtam el.

- Szuper?- ízlelgette az új szót.

- Nagyszerű!- helyesbítettem.

- Meg tudsz várni itt? El kell mennem a szomszéd épületbe, de pár percen belül jövök. Egyedül ne menj sehová! Addig körülnézhetsz!

- Igenis!- biccentettem, mire hátat fordított, és kisietett. Érdeklődve néztem körül. Igaz, hogy a mi korunkban odahaza minden sokkal modernebbnek számított, de ezeknek az embereknek a gondolkodása is rettentő kreatív volt. És az, hogy ennek a tanúja lehettem, igazán boldoggá tett.

Vagy három percet nézelődhettem, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. Azt hittem, hogy Dong Ju jött vissza, de két teljesen más férfihangot hallottam meg, mire lebuktam azonnal az egyik asztal alá. Nem volt kedvem magyarázkodni, így inkább a rejtőzködés mellett döntöttem.

Az egyik férfi, ahogy az asztal alól ki tudtam lesni, az a tanár volt, aki Dong Juhoz kísért minket. A másik meg egy fiatalabb tanítvány lehetett.

- Mindenkivel tudattad akkor, hogy mi a terv?

- Igen… Mivel itt van a kékszemű lány, és részt vesz az ünnepségen, minden szem rájuk fog szegeződni, nem lesz bonyolult…

Ezek rólam beszélnek? Mit terveznek? Csaknem valami… felségárulást?

- Ha minden jól megy, közelebb kerülünk a célunkhoz…

- Már csak egyetlen egy bökkenő van. Inhyeon királyné… nos, az állapota nem nagyon javul.

- A húga a segítségünkre lesz addig is.

- Viszont remélem értesítetted a testvért.

- Eljutott hozzá a hír. Már csak a megerősítésre várunk.

- Helyes. Ami meg a kékszeműt illeti… meglátjuk, melyik oldalra áll. Ha a másikra, akkor… veszélyes lehet, és lehet, hogy ki kellesz iktatnunk!

Tenyeremet a számra szorítottam, így a könyökömmel meglöktem egy vázát, ami feldőlt. Szerencsére nem tört össze, viszont a hangja így is elég nagy volt.

Francba. Azonnal felém fordultak, én meg a lehető legjobban igyekeztem magam összehúzni, hogy ne lássanak meg. Legszívesebben letéptem volna magamról azt a kényelmetlen ruhát, rohanni sem lehetett benne, meg kilátszott mindenhonnan.

- Ki az?- hallottam az erőteljes hangot, és a léptek közelebb értek.

Nem maradhattam ott, ezt azonnal megállapítottam. Szememmel kiszúrtam egy ajtót alig pár polcsornyira. Ha azt elérném itt a földön kúszva, még csak az sem válna világossá, hogy nő vagyok… Elég könnyű lenne a ruhámból rám találni, hisz hahó, ez egy pasi suli, sehol a koedukáltság még.

Már csak három sor választott el a közeledő férfitől, mikor hirtelen a földön megindultam, majdhogynem négykézláb, de viszonylag gyorsan, miközben egyre gyorsítottak a léptek mögöttem. Valaki olyan léptei, aki, ha nincs mód rá szeretne amúgy is likvidálni. A joseon korban… Térerő nélkül. Kész agyrém.

Elértem végre az ajtót, és megkönnyebbülten toltam volna el, hogy egy pillanat alatt kiforduljak, és onnan „hadd lobogjon a hajam utánam” futást terveztem, vissza egészen a szobáig, ahol Seungot is hagytam. De az ajtó nem nyílt. Nem már, hogy zárva van!

- Mutasd magad, ki vagy!- basszus, már nagyon közel volt. Így nem volt mit tenni. Kissé hátrahúzódtam, és teljes erővel nekivágtam a vállamat az ajtónak. Nagy szerencsém, hogy itt nem vasból voltak, viszonylag könnyebb fa szerkezet pedig hamar kiszakadt. Egy félresikeredett bukfenccel már kint is voltam a földön. Nem gondolkoztam sokáig, hogy a ruhám melyik része reccsenhetett olyan hangosan, mert azonnal rohantam is tovább. Szerencsére már eltűntek a diákok az épületek közül. Hál’ Istennek véget érhetett a szünet, vagy akármi is volt.

Beugrottam két épület közé, mert még ha csak hátulról is látnak menekülni, a ruhámról azonnal lejött volna, hogy ki vagyok.

Így viszonylag a kőkerítés mögött, az épületek mögött sprinteltem, szoknyám alját felhúzva. Egy ideig még hallottam kiabálást ami az üldözőimhez tartozott, de aztán elhaltak a hangok. Így visszamerészkedtem az eredeti útra a házak között, és mikor megláttam Dong Ju szobáját, gondolkodás nélkül téptem fel az ajtót, és vetődtem be. Csak sajnos nem vettem észre, hogy valaki éppen kifelé tartott volna, így a nyakába esve lesodortam a földre.

Pislogtam párat az alattam fekvő Yong Gira, közben átsuhant a fejemen, hogy miért van az, hogy ma már a második férfira esek rá, és hogy most remélem, hogy nem tör rám Seon Joon, de aztán feltűnt valami más is.

- Hol van Seung?- néztem kissé körbe, éppen csak félkönyökre emelkedve. Valahogy nem volt erőm felállni, hiába nem volt ildomos egy férfin feküdni ilyen szégyentelenül, ebben a korban. Sőt, egy potenciális árulón. Egy jóképű árulón. Miután valaki ki akar iktatni.

- Kit érdekel…- nyögte a fiú alattam, mire visszafordítottam a fejem felé- Miért nézel így ki? Valaki bántott?

Pislogtam rá párat. Vajon hogy nézhettem ki? Mint egy faltörő kos bevetés után?

- Nem, dehogy, csak…- megköszörültem a torkom, és kissé zavarba is jöttem, így gyorsan felpattantam róla, és kezemmel leporoltam a szoknyámat. Követte példám, közvetlen előttem állt meg. Mégsem mondhattam el neki az igazságot. Amíg nem tudom, hogy pontosan ki ő- Csak azt hiszem hibát követtem el…

- Hibát…- suttogta, mélyen a szemembe nézve, ami kissé megijesztett, de hirtelen nem tudtam megmozdulni, és hátrálni tőle- Francba, Mi Ra! Azt hiszem… Én is hibázni fogok most…- majd azon gőzzel derekamnál fogva megragadott, és magához rántott. Szinte kikívánkozott volna belőlem egy „Jesszus, mit művelsz?” de már időm sem volt rá, mert hirtelen megéreztem az ajkait az enyémen.

Yong Gi egy másodperc törtrésze alatt megcsókolt, és belém fojtotta a szót. Egyik keze arcomra siklott, és úgy fogott börtönként. Csak álltam, sóbálvánnyá válva, tágra nyílt szemekkel, és pont úgy éreztem magam, mint a drámák hősnői, mikor lekapják őket. Yong Gi ajkai puhák voltak, és nem voltak erőszakosak, de pár másodperc késedelemmel megjött az eszem, és kezem mellkasára téve toltam el egy kissé. Ajka elvált az enyémtől, és úgy nézett le rám egy kis mosollyal az ajka szélén.

- Mi Ra…- suttogta- Kérlek…- Egy elszabadult tincset eltolt a szememből, és visszahajolt volna az ajkaimhoz, de most még volt eszemben gyorsan elfordítani a fejem, és egy erősebb mozdulattal ellöktem magamtól.

- Megőrültél?- léptem hátrébb, igyekezve összeszedni a maradék önbecsülésemet. Valahogy nem tudtam feldolgozni, hogy mi történt. Menekültem valaki elől, és éppen hogy biztonságba kerültem, megcsókolnak.

- Egészen biztosan!- mondta egy kicsit élesebben a kelleténél- Tudhatnád, hogy kedvellek.

- Te meg azt tudhatnád, hogy… az időpont nem alkalmas romantikázni! Komolyan, miért akarod tönkretenni a barátságunkat?

- Barátság… Komolyan ez a fő okod, amivel elő tudsz hozakodni?- motyogta az orra alatt, de szerencsétlenségére meghallottam.

- Tessék?- néztem kissé felháborodottan rá.

- Seon Joon miatt van?- nézett rám kis fájdalmas mosollyal. Ez meg…

- Hogy mi van? Seon Joon hogy jön ide?- jöttem zavarba.

- Tudod te mennyit kerestelek az utolsó éjszakán mielőtt idejöttél volna a palotába? És meg is találtalak… De te éppen a legjobb barátomat csókoltad!- fakadt ki belőle. Rögtön ajkába is harapott, mintha nem akarta volna ezt így hozzám vágni.

- Te…- hűltem el. Nem, az nem lehet…

- Igen, láttam! És feldühített… Mert…

- Sokat ittam, azért történt meg…- mentettem volna azonnal fel magamat. Hisz Seon Joonnal azóta sem változtak a dolgok közöttünk.

- Büszke lehetsz rá!- sóhajtott.

- Nézd, tudtad, hogy… nem vagyok egy átlagos lány, és ilyen vagyok! És… és… A francba is, tudhatnátok már, hogy engem nem érdekel egyikőtök sem! Ha alkalmam nyílna, már itt sem lennék. Nem tervezem, hogy itt maradok, mihelyst végeztem itt, már itt sem vagyok! Felesleges kedvelned… De nem akartam ezzel elrontani a barátságunkat… Sem a tiéteket Seon Joonnal…- hátat fordítva kisétáltam volna az ajtón, de megragadta a kezem, és visszarántott.

- Ezt nem te döntöd el… Seon Joon is tudta, hogy kedvellek… mégis megtette!

- És akkor te meg visszatámadsz, és hátba szúrod?- szökött ki a számon, mire felszaladt a szemöldöke.

- Hátba szúrni?- kissé jobban meg is szorult a keze a csuklómon, de tekintetében őszintének tűnő értetlenség villant. Viszont nem volt ideje folytatni, mert ebben a pillanatban nyílt mögöttem az ajtó.

- Mi folyik itt?- hallottam Seung hangját, aki egy pillanat alatt kiragadott Yong Gi tartásából, és a háta mögé rántott- Mit műveltél vele?

- Semmit!- sóhajtott lenézően a kereskedő fiú- Csak épp maga sem tudja, mire van szüksége…

- Te meg…- Seung már szinte kirántotta volna a kardját, és rárontott volna az előttünk állóra, de megállítottam a mozdulatban.

- Hagyd, nem tett semmit. És amúgy sem egymásnak kéne nekiesnünk, hisz elvileg…- hangsúlyoztam ki kissé az elvileg szót- Közös a célunk. Yong Gi…- néztem mélyen a fiú szemébe- Felejtsük el ezt a beszélgetést, hogy valaha megtörtént.

- Nem! Elérem, hogy…- vetett egy oldalpillantást Seungra- … megértsd.

- Bár ilyen egyszerű lenne!- szinte elhalt a hangom a mondat végére.

- Mi ez a síri hangulat?- lépett be Dong Ju a kis szobába.

- Csak egy kis félreértés!- néztem felé- Bocsáss meg, hogy nem vártalak meg, valamit… muszáj volt megbeszélnünk!- intettem a másik kettő felé- De köszönöm a segítségedet! Most már képes leszek holnap… varázsolni!- mosolyodtam el, majd felszegve fejem testőrömre néztem- Mehetünk?

Biccentett egyet, majd előttem haladva vezetett ki az épületből. Borsózott a hátam Yong Gi tekintetétől, amit éreztem a hátamon. Már tényleg nem tudtam semmit sem. Hogy ki van velem, ki kedvel, és ki az, aki ki akar nyírni.

És egyre inkább azt éreztem, hogy legjobb lenne csak köddé válni!

*

Mihelyst visszaértünk a palotába már estébe hajlott az idő, így, miután felszolgálták a vacsorát, Seung segítségével kipróbáltam a trükkömet a másnapra. Minden simán ment. Már csak el kellett érnem, hogy este lehessen a bemutatóm.

Ezen kívül már csak a Youngnak, Na Young hasonmásának tett ígéretem aggasztott. Hogyan fogom kiszabadítani az apját a börtönből, mikor a szülinapi zsúrra következő hajnalon ki akarják végezni?

És nem hagyott nyugodni a beszélgetés emléke sem, amit korábban az iskolában hallottam. Valaki szintén tervezett valamit az ünnepség estéjére, amiről azt remélte, hogy én fogom elvonni a figyelmet. Nem kerülhetek emiatt nagy bajba?

Úgy döntöttem, terepszemlét kell tartanom. Mégpedig jóval sötétedés után, mikor már nem volt annyi őr szolgálatban. Felvettem a fekete ruhát, ami végre nem ezer alsószoknyás női ruha volt, kényelmesen lehetett benne mozogni, és bele is olvadtam a sötétbe. Nem terveztem felhajtást, csak körül akartam nézni a börtön felé. Biztos voltam benne, hogy holnap még inkább kevesebb őr lesz ott este, az ünnepség fényében a legtöbbet odarendelik. Legalábbis ha filmet forgattak volna az én koromban, ez bevált módszer lett volna.

Nem volt túl nehéz eljutni arra a részre, ahol a politikai foglyokat tartották. Ha másra nem is, erre nagyszerű volt a kiképzés a hegyekben. Nagyszerűen tudtam meghajolni, zárat feltörni, orrot beverni, és falba beleolvadni.

Négy őr állt a bejáratnál, azon kívül minden folyosójának az épületben – ezt a kis résen keresztül láttam, amit ablaknak csúfoltak- Kettő-kettő mindenhol. Teljes fegyverzetben. Kissé beszívtam a számat, és lázasan járt az agyam. Nem elég az épületből kihozni, a palotából is ki kell juttatni. Seung segítségemre lehetne ebben… De mindent átvizsgálnak, akkor meg…

A halottak!

Hirtelen beugrott, hogy a Joseonba érkezésem napján, Seon Joonnal valami hátsó ajtón keresztül hagytuk el a palotát, ahol a halottakat szállították ki. Ha Seung elvegyül közöttük, álcázza magát, akkor kijuttathatja. Ezt a részt én intézem, azt a részt ő. Szuper ötlet! Már csak azt kell kitalálni, hogy egészen pontosan a cellájából hogyan jut ki.

Yong Gival a táborban megtanultam, hogyan kell a börtön zárait feltörni, így ez nem okozhatott gondot, negyed perc alatt végezni tudtam vele, azonban valahogy el kell terelni a becses őrség figyelmét.

Körbejártam még kétszer feltűnésmentesen a börtönt, már kezdett is valamilyen terv kirajzolódni a szemeim előtt, mikor visszafelé vettem az irányt. Azonban mielőtt visszaérhettem volna, megtorpantam egy épület mellett. Emlékeztem, hogy miként mutatták be.

Kincstár.

Itt őriztek rengeteg értékes darabot. Aranyat, ékszereket, koronákat, díszfegyvereket.

Fegyvereket…

Egy furcsa gondolat motoszkált az agyamba, ami nem hagyott nyugodni. Muszáj volt bemennem. Látnom kellett. Talán ott volt.

Az ajtónál két őr állt, de nem kellett messze menni, hogy egy másik ajtóba botoljak, amin egy óriási lakat feszített. Körbenéztem, közel s távol nem láttam senkit, ráadásul az ajtó egy beeső árnyékos helyen volt. Tudtam, hogy az épületek őrzésénél az ajtó előtt álló őrökön kívül szokott még egy lenni, aki folyamatosan körbejár az épületen, de mivel elég nagy alapterületű volt, még úgy gondoltam, hogy van időm. Így kihúztam a hajamból a két tűt, ami kontyba tartotta a hajam, és a zárhoz hajoltam. Betoltam a résbe a két vékony tűt, és igyekeztem kitapintani, hogyan nyílik. Ilyen típusú zárhoz még nem volt szerencsém. Szerencsétlenkedtem egy sort, nem igazán tudtam ráérezni, de legalább egy perc után már sikerült. Kattant a zár, és kitárult az ajtó. azonnal besurrantam, és behúztam magam mögött. Hamar rájöttem, miért nem őrizték ezt az ajtót. Ez csak egy üres raktárba vezetett, aminek a befelé vezető ajtója még egy lakattal volt zárva. De az a zár már sokkal ismerősebb volt, így azon sokkal hamarabb átverekedtem magamat.

A belső ajtó kissé nyikorogva tárult ki, bent pedig a sötétség fogadott. A kis résszerű ablakokon szűrődött be némi fény, de az is csak a kinti fáklyák, és a hold sugarai miatt.

Így, mielőtt a hirtelen vakságomban belegyalogoltam volna egy polcba, inkább mozdulatlanul vártam, mire a szemem hozzászokott a sötéthez, és csak utána indultam el macskaléptekkel. Egy polcon végig különböző arany tányérok voltak, egy másikon serlegek. Ékszerek, arany hajba valók. Nem is mertem volna megtippelni, hogy mennyi az összértéke ennek az épületnek. Valószínűleg nem csak Gangnamben vehettem volna érte házat, hanem egész Gangnamet magaménak tudhattam volna.

Szememmel a fegyvereket kerestem. De ebben a szobában semmi olyat nem találtam. Hamar megtaláltam az ajtót, ami egy másik terembe vezetett. Itt sem díszes fegyverek voltak, hanem mindenféle iratok. Valószínűnek tartottam, hogy a huszonegyedik századra már a nagy része elpusztult. Végigfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha az összeset lefotóznám? De rájöttem, hogy lehetetlen lenne. Nincs annyi erő a telefonomban. Na meg ki tudja, hogy egyáltalán visszajutok-e valamikor.

Egy másik terembe érve végre sikert könyvelhettem el. A falakon aranyos berakású, drágakövekkel díszített kardok, és egyéb fegyverek sorakoztak.

Pontosan emlékeztem rá, hogyan nézett ki az a tőr, ami iderepített. De mikor negyed óra kutakodás után sem találtam, kezdtem egy kissé elkeseredni. Nem reméltem semmit, mégis kétségbeesetté tett a tudat, hogy nem tudom, merre lehet a hazafelé vezető utam záloga.

Már majdnem csalódottan indultam visszafelé, mikor léptek zaját hallottam meg.

- Ki van ott?- jött egy mély hang valahonnan a másik teremből.

Francba! Azonnal körbekapkodtam a fejemet, hogy búvóhelyet keressek, mert a léptek viszonylag nagy zajt csaptak, és erősségéből meg tudtam ítélni, hogy felém közeledik. Ám mielőtt még bármit kitaláltam volna, egy erős rántást éreztem a karomon, és hirtelen azt vettem észre, hogy hideg falnak csapódott a hátam, mellkasomon meg szintén nagy a nyomás.

Kellett másfél másodperc, hogy felfogtam, valaki belelapít a falba. A mellkasába pisloghattam. De sikert a terem legsötétebb zugába húznia, ahol megvolt az esély a menekülésre.

Nem mertem megmozdulni sem, hiába nem tudtam, hol vagyok nagyobb veszélyben. Az őr, vagy ismeretlen falhozvágós cimborám mellett.

Az őr léptei már abban a teremben járhattak, amelyikben mi voltunk. Biztosra vettem, hogy a nyitott ajtó okozott feltűnést.

Egy nagyot nyeltem, ami nem tetszhetett a haveromnak, mert még erősebben préselt bele a falba, már lassan levegőt sem kaptam. Az őr kezében lévő fáklya fénye árnyat vetett a falakra, de szerencsére ez ellen is védve voltunk.

Lassú léptekkel benézett a polcok mögé, feszült percekig azt hittem, mi is lebukunk, de végül egy másik őr jelent meg az ajtóban.

- Siess! Valószínűleg már elment! Még utolérhetjük!

Erre sietős léptekkel mindketten elindultak a kijárat felé. Már majdnem fellélegeztem, mikor rájöttem, hogy maradt még egy megoldandó probléma.

- Sejtettem, hogy itt talállak az egyik éjszakán!- súgta a fülembe a hang, mitől libabőrözni kezdett a hátam.

Fenébe!

Pont neki kellett megtalálnia? Igyekeztem elhúzni az arcom a mellkasától, de csak egyre jobban préselt testével a falba, mintha azt akarta volna, hogy eggyé váljak vele. De valószínűleg csak az őrjárat miatt csinálta.

A kopogó léptek lassan elhaltak, de a kellemes férfiillat még mindig nem szökött ki az orromból a közelsége miatt. Utáltam magamat, amiért ennyi bonyodalom közepette is, a belsőm élvezi a jelenetet. Valami furcsa kis szörnyike ami bennem lakott, szerette volna felemelni a kezeit, átölelni a derekát, a fejét a nyakába fúrni, és csak úgy maradni a világ végéig… Miért vannak ilyen érzéseim, mikor… csak bánt? Megaláz. Játszik velem. És mivel a barátjának bejövök, ezért komoly dolgot nem akar tőlem… A barátjának, aki eldöntötte, hogy mától nem is titkolja, hogy tetszem neki.

Végül erőt vettem magamon, és két kezemmel eltaszítottam a mellkasát, hogy legalább egy kis rés legyen köztünk. Még fent állt volna az esélye, hogy megfulladok, mert elfelejtek levegőt venni.

- Mit keresel itt?- sziszegtem Seon Joon felé.

- Ezt én is kérdezhetném, de pontosan tudom, hogy azt a tőrt keresed… meg akartál lógni?- halkan beszélt, szavai mégis fenyegetőnek tűntek.

- Csak meg akartam nézni… Nem mentem volna el…- bár magam is elbizonytalanodtam volna, mi lett volna, ha…

- Tényleg?- vonta fel a szemöldökét.

- Megígértem, hogy segítek, nem?- fontam össze a karjaim magam előtt, ezzel is távolságot tartva.

- Remélem tudod, hogy nem nagyon bízok benned!

- Te meg remélem tudod, hogy egy skizofr… áh, te nem is tudod, ez mit jelent… akkor mondom úgy, hogy kiismerhetetlen vagy. Egyszer jössz nekem azzal a szöveggel, hogy mindig itt vagytok mellettem, ne féljek, mert vigyáztok rám. Máskor meg egy megbízhatatlan fruska vagyok, aki… ahh, majdnem el is felejtettem… értéktelen, mert egy másik korban, más értékrend szerint élt…

- Ezt a témát megint te hoztad fel, nem én… úgy tűnik, téged jobban idegesít…- biccentette félre a fejét, mire ajkamba haraptam. Bevallom, kissé igaza volt. Valamiért olyan koszosnak éreztem magam annak fényében, amit korábban mondott. Tényleg értéktelennek…

- Engem nem érdekel, hogy mit tettél máshol, mert akár így, akár úgy éltél, engem csak addig érdekelsz, ameddig segítesz. Ahogy az előbb mondtam… nem bízom benned! Merj csak valamit csinálni a terveink ellen, és gondoskodom róla, hogy megértsd, mit jelent ebben a korban rossz helyre lépni!- majd el akart távolodni tőlem, de megragadtam a felsőruházatának alját, ezzel maradásra késztetve. Meglephette, hogy ezúttal én tartóztatom, benne az intimszférába, de már tényleg elegem volt.

- Seon Joon!- mondtam közel az ajkaihoz, mélyen a szemébe nézve- Te nagyon… nagyon nem a megfelelő emberekben bízol… Lehet, hogy nem is az a probléma, hogy rossz helyre lépnek. Hanem az, hogy sok a rossz hely, és nem lehet elkerülni. Jó éjt!- majd eleresztve elléptem mellette, és eltűntem a sötétben a szeme elől, meg sem állva a szállásomig, ahol kiűzve a fejemből a gondolatát, igyekeztem elaludni, és kitalálni, hogy mit tegyek, amivel túlélhetem itt a palotában.

Mert már nem fordulhattam vissza többé.

16. fejezet

/Tudom, nagyon régóta nem volt új rész, és nincs is kifogásom. Nem voltam formában, és a szakdolgozat is fontosabb most ennél, ezt remélem megértitek :) Ha ki akar belőlem törni az ihlet, akkor majd nem fogom vissza magam, de lassabb leszek mostanában mindenképp... előre is bocsánat érte.../

16. fejezet

Nyakamba szakadt hatalom

널구름이 심히 좆어 밝은 달을 가리오니

밤중에 혼자 앉아 애달픔이 그지없다

바람이 이 뜻을 알아 비를 몰아 오도다

Fellegek sötétülnek, s homályt hoznak a holdra.

Éjszakában, magányban a szívem oly szomorú.

Szélvihar próbál segíteni: esővel öntöz, enyhülésnek

Pár másodpercig bámultam a káprázatos nőt az ajtóban, majd egy kissé félresikerült kézmozdulattal hellyel kínáltam, közben a korán gondolkoztam. Rendkívül fiatalnak tűnt, de ha közelebbről megnéztem a szem sarkába már megjelent pár ránc. Nem volt kortársam, ez hamar leesett. Talán negyvenes?

- Minek köszönhetem a látogatását?- ültem végre vele szembe. Láttam filmekben, hogy az alacsonyabb rangú átadja a helyét az asztal mögött a magasabbnak, de a jelen helyzetben fogalmam sem volt, hogy én hol vagyok a ranglétrán, és maradtam a helyemen. Ha ez bántotta is a nőt, nem mutattam.

- Szerettem volna az elsők között üdvözölni téged a palotában. És megköszönni, hogyha segítesz országunknak kijutni a szorult helyzetből…

Próbáltam szeméből kiolvasni bármit ezzel a mondatával kapcsolatban, de semmit nem láttam. Pedig biztos voltam benne, hogy köze volt a kínaiak haragjához.

- Hisz ezért küldött az ég ide!- mosolyodtam el aprót.

- Igen… az ég! Kifürkészhetetlen. Holnap után van a fiamnak, a hercegnek a születésnapja. Remélni merem, hogy a bizonyosság érdekében is, bemutatod az erődet, amit az égtől kaptál, amivel az országot is megsegíted!

Nyeltem egy jó nagyot a dologra. Hisz erre nem számítottam. A nő egyértelműen, de burkoltan kételkedett abban, hogy képes vagyok bármire is. Vagy csak bizonyosságot akart szerezni, hogy érdemes vagyok-e, hogy az oldalára állítson. De hát a fenébe is, nekem semmilyen szuperképességem nem volt!

Azonban ezt nem vallhattam be neki, így csak igyekeztem sejtelmesen elmosolyodni, és kissé félrebiccentettem a fejemet.

- Ebben a helyzetben is nagy ünnepséget tartanak?- kérdeztem.

- Az élet nem áll meg, valaki hibája miatt. És mivel itt vagy te, ezért, azt hiszem nem kell aggódhatunk!- mosolyodott el szélesen.

A mondatára kissé összeszorult a gyomrom. Hisz ennyire nem éreztem magam világmegváltónak. De a nő, mintha direkt térdre akart volna kényszeríteni. Nem hagyhattam.

- Ez esetben, szívesen mutatok valamit az udvarnak!- húztam ki magam, miközben belül magamat átkoztam, hogy nem tudok semmit kitalálni, amivel ezt elkerülném.

- Ez igazán kedves tőled… Az, hogy a herceg születésnapján mellém állsz, ezt nem fogom elfelejteni.

- Megteszek minden tőlem telhetőt, asszonyom!- hajtottam meg kissé a fejemet- De csak… ezért jött ide hozzám?

- Kellett még volna más oknak is lennie, mint hogy üdvözölni akartalak?- mosolyodott el kissé.

- Ki tudja?- vontam fel a szemöldökömet.

- Bár nem látszik, de én már… sok mindent megéltem. Hozzám képest, te gyerek vagy, így remélem elnézed a kevésbé tiszteleti beszédet is. Igaz, más vagy, mint az itteniek. De ez vajon… elég? Tényleg… képes vagy megállítani valamit, amit nálad jóval nagyobb erők irányítanak?- hajolt közelebb arcával, és a szemében egy rémisztő pillanatig megvillant valami.

- Úrnőm, maga tud valamit?- igyekeztem nem lesütni a szemem.

- Okos gyerek vagy… Reméljük, ez elég lesz. Kezdetnek ennyi megteszi! Remélem, hogy jó viszonyba kerülhetünk!- majd felállt, mire követtem a példáját. Az ajtó felé indult, de még egy pillanatig megtorpant, és visszanézett rám- Mi Ra… Milyen érdekes név… mintha hallottam volna valahol mostanában- mintha magában beszélt volna, pedig nagyon is jól tudtam, hogy nekem címzi a szavait- Talán a gisaeng házban…- majd mikor elharapta a mondat végén, a szokásos kis őrjítően misztikus mosolyával kilépett a szobából.

- A francba!- csúszott ki a számból. Hát persze, emlékezhet arra a letakart arcú lányra, aki fel akarta keresni őt nemrégiben. aki én voltam. A nevemet hallotta… Mae Hwa szólított így… ha rájön, hogy az én voltam… és Mae Hwán keresztül közöm van Seon Joonhoz, és társaihoz, akkor… bajban leszek.

Azonnal felpattantam, és fel alá kezdtem járkálni a szobában, és ha megtartottam volna régi szokásosam, istenbizony még a körmömet is elkezdtem volna rágni.

- Ez nagyon nem jó…- motyogtam magam elé.

- Kisasszony!- hallottam kintről Seung hangját- Bejöhetek?

- De azonnal!- kiáltottam ki, mire rögvest belépett. Mikor meglátta meggyötört arcomat, duplájára kerekedett amúgy keskeny szeme.

- Mi történt?

- Ez a nő történt… Igazából már korábban is találkoztam vele…- majd gyorsan vázoltam a helyzetet. Szája egy kissé elnyílt, mikor a végére értem.

- Beszélnem kell Seon Joonnal!- határoztam el magamat, és megindultam volna bejárat felé, mikor elém állt- Mi bajod?- néztem rá gyanakodva.

- Ha most Seon Joonnal találkozol, biztosan tudni fogja Hui Bin úrnő, hogy közötök van egymáshoz.

- Titokban találkozok vele!

- Azért ne vedd ostobára a palota népét kérlek! Figyelik minden egyes lépésedet. Az első napjaidban sehova se menj. Majd ha lankul a figyelmük, csak akkor!

- De akkor…

- Majd én beszélek a parancsnokkal!

- Annak az lesz a vége, hogy kinyírjátok egymást!

- Miattad, kedves Mi Ra kisasszony, ez az el nem végzett teendő egy kissé háttérbe szorult, hiába verném ki legszívesebben a fogát annak a…- végül elharapta csak a mondatot- Az, hogy engem neveztek ki a testőrödnek, nagyban annak köszönhető, hogy sokan tudják, hogy milyen konfliktus van közöttünk Seon Joonnal. Elképzelheted, mennyire lelkesedett a drága parancsnok, mikor engem osztottak be hozzád… De pont ezért kevésbé valószínűnek tarthatják, hogy neked közöd lenne hozzá… Persze, ha igaz, amit elmeséltél…- gondolkozott el- Mindegy, ne gondolj most erre! Próbáld meg a legtöbbet kihozni a dologból…

- Először többet kéne megtudnom arról a kínai esetről, ami abban a faluban történt… De úgy, hogy mindegyik katonát lemészárolták, nehéz lesz… Azt sem tudom, hol álljak neki… Még a végén kicsúszunk az időből, aztán itt háború lesz, és végül az egész múlt megváltozik…

- Hé!- tette a vállamra félszegen a kezét- Ne aggódj, csinálunk valamit… Igazából…- nagyon úgy tűnt, minthogyha rágódna valamin, hogy megtegye e vagy sem- Van valaki… aki… segíthetne.

- Kicsoda?- pillantottam fel rá.

- Nem tudom, hogy kéne-e ezt csinálnom!- látszólag nem tudta, hogy beszéljen-e vagy sem- Eddig senkinek nem mondtam, mert ezt kérte, de… ez mindenkit érint…

- Te meg miről beszélsz, mond meg egyenesen…!- sóhajtottam fel, mikor vagy egy percen keresztül csak orra alatt motyogott.

- Az unokahúgom… annak a kínai tábornak a közelében volt…

- Az unokahúgod?

- Igen… igazából… látott dolgokat, de… ezt nem tudja senki.

- Muszáj beszélnünk vele! Szólj Seoon Joonnak, és…

- Nekem sem volt hajlandó arról beszélni, ami ott történt. Ráadásul… nem akarom, hogy megtudják… Nagyon makacs gyerek. Még a végén kínzással akarnának kiszedni belőle valamit. Nem, vele másképp kell bánni. Te talán képes lennél rá, csak… nem tudom, hogy hogyan lehetne őt a közeledbe hozni…- gondolkozott el.

- Legyen az udvarhölgyem!- jutott eszembe- Hisz úgyis ígértek nekem valakit, aki a nap huszonnégy órájában felügyel rám. Hány éves?

- Veled lehet egyidős… De itt a palotában nem úgy megy, hogy akárkiből lehet udvarhö…

- Hát legyen úgy!- csattantam fel kissé- Elegem van, hogy ennyire begyepesedett itt minden. Most a normát akarjuk követni, vagy megmenteni az országot? Ha neked is fontosabb ez utóbbi, akkor ugyan ne égjen a pofánk, ha pár szabályt megszegünk! Benne vagy!?

Szabados lelkesítésemtől egy kissé meghökkenten állt velem szemben, és nyilván azt próbálta eldönteni, hogy egy tízes skálán mennyire ment agyamra ez az ókor… akarom mondani joseon kor, de végül egy apró mosolyra húzta a száját, amit régen ijesztőnek tituláltam volna, mostanra azonban már elkezdtem bízni benne.

- Ha most meghalok miattad, akkor a te korodban muszáj az emberek tudatára hoznod, hogy élt egyszer egy Seung nevű testőr, aki az életét áldozta azért, hogy ők akkor és ott nyugodtan üljenek a fenekükön… Megfelel?

- Ha még a mai napig sem ülnek nyugton… de megígérem! Kisujj!- tartottam fel a kezemet, és mikor láttam, hogy nem érti, akkor felemeltem a kezét, és beleakasztottam a sajátomat az ő ujjába- Ígérem, hőst csinálok belőled! Most pedig dologra! Ma még meglátogatjuk egy csomó minisztert… és Inhyeon királynét!

*

De mégis, mi az, hogy nem fogad vendégeket?- húztam a számat csalódottan, mikor végül egyedül maradtam a titkos kertben. Vagyis, mivel rám nem vonatkoztak az itteni szabályok, ezért beengedtek a kertbe, ami amúgy csakis a királyi család és vendégeik számára fenntartott kis hely volt. amúgy egyúttal gyönyörű is.

A királynőhöz, mikor elmentünk, azt mondták, hogy betegeskedik, és nem fogad semmilyen látogatót. Nem értettem, hisz amikor találkoztam vele, nem tűnt betegesnek. Azt hittem, látni akar majd, ha egyszer elkezdtem sikerre vinni a tervet, amit még az ő közreműködésével eszeltünk ki. Ezért kissé csalódottan sétáltam a füves part tava mellé, hogy belenézve lássam a tükörképemet. A fonott hajú lány, abban a gyönyörű ruhában kissé elveszettnek tűnt.

És…

Közelebb kellett hajolnom, mert nem akartam elhinni, amit láttam. Az ott… tényleg egy pattanás készül kinőni a homlokom közepén…?

- Mi Ra?- hallottam a hátam mögül egy kérdő hangot, mire ijedtemben azonnal felegyenesedtem, és megfordultam, ezzel kibillentve magamat az egyensúlyomból, ráadásul még a nagy ruhám szegélyére is ráléptem, így éppen csak két pillanatom volt, hogy ráeszméljek, hogy tőlem nem messze Őfelsége áll, jobbján Seon Joonnal, majd hátra belevágódtam az amúgy kevésbé kellemes hőmérsékletű tóba. Tudtam úszni, nem volt gond vele, és nem is volt mély maga a tó, de az ijedtségtől azonnal kapálózni kezdtem, majd végül megkapaszkodtam a tó szélében lévő nagyobb sziklák egyikében, és kissé szerencsétlenül pillantottam fel azokra, akik ennyire megleptek.

Sukjong király kissé mosolyogva figyelt, Seon Joonról pedig nem tudtam eldönteni, hogy aggodalmát próbálja leplezni, vagy pedig tényleg bosszús, amiért ilyen szerencsétlen vagyok.

Szinte már láttam magam előtt, ahogy szólásra nyitja a száját, és kiejti: Hát ezért tanítottalak, hogy ne halld meg, ha valaki közelít?

 És basszus, még igaza is lenne… de végül csak sóhajtott egyet, és lehajolva, mintha vizes cuccban olyan pehelykönnyű lennék, egyszerűen csak kihúzott a partra.

- Miért kell nekem minden ilyet látnom…?- motyogta az orra alatt, és cseppet sem gyengéden engedett el, hogy a földre huppantam.

- Auúú… azt hittem, itt úrilányként kezelsz!- néztem fel rá bosszúsan!

- Ugyan, itt senki nem látja!

- Tényleg kezeljetek úgy, mintha nem is lennék itt!- köszörülte meg a torkát Sukjong király mellettünk, mire Seon Joon feje láthatóan vörösre gyulladt. Végre, ő is hibázott!

- Felség, én nem úgy ért…

- Ugyan- szakította félbe nevetve az uralkodó, ami sokkal inkább kedélyes ahjussivá tette, mint egy nemzet vezetőjévé- A ti kapcsolatotok nagyon érdekes nekem…

- Nincs semmilyen kapcsolatunk…- motyogtam szerencsétlenül, majd mivel hirtelen hidegebb levegő kezdett el fújni, összerázkódtam a vizes ruhámba.

Magam is meglepődtem, mikor a mellettem álló parancsnok lekapta a felső kabátkáját, amit megjegyzem, fogalmam sem volt, miért viselt, hisz egyáltalán nem volt zima, de bőven húsz fok felett lehetett. Csak a néha feltámadó hidegebb szellő volt nekem kellemetlenebb. De ez, ha száraz volt az ember, akár még kellemesnek is hathatott volt. De visszatérve Seon Joon kabátjára, nos az a vállamon végezte.

- Menj vissza a szállásodra, és öltözz át…

- Ha így visszaküldöd, akkor csak szóbeszéd tárgya lesz. Ide nem jöhet senki be, csak akinek királyi parancsa van. Itt nem látják meg olyanok, akinek nem kéne. Hozz neki valami száraz ruhát!

- De félség, a megbeszélésünk…- kezdett volna Seon Joon ellenkezni, de ezúttal egy határozott kézmozdulattal a király félbeszakította.

- Az megvár. Most addig Mi Ra kisasszonnyal van megbeszélnivalóm.

- Ahogy óhajtja!- húzta végül kissé a száját a parancsnok, és miután vetett még egy pillantást rám, elhagyta a kertet.

- Nem kis terhet mértem rád- sóhajtott Sukjong, mire egy apró mosolyra húzódott a szám.

- Ha egy ország uralkodója pakolta rám, akkor még ha nehéz is, megcsinálom!

- Az első napod…

- Borzalmas volt. Vadidegenek kellett köszöntenem. Már a neveket sem tudtam jegyezni, nemhogy a tisztségeket… Hui Bin úrnő volt a legnehezebb eset. Konkrétan felkért valami erőfitogtatásra a fia születésnapján… Ez a nő…- kezdtem volna bele, mikor tulajdonképpen eszembe jutott, hogy mégiscsak a király ágyasa. És ha jól emlékeztem a múzeumból, akkor még némi érzelem is lehetett közöttük.

- Tudom mire gondolsz…- sétált a tó partjára Sukjong, mikor látta, hogy elharaptam a mondat végét- Nem egy könnyű természet. Régen teljesen más volt. Bevallom, vele sokkal inkább töltöttem az időm, mint akár a királynével is. De megváltozott. Mindenki megváltozik, akinek hatalom kerül a kezébe. Félek, valamennyire felelős a történtekben… Vigyázz vele. Ami meg az erőfitogtatást illeti…. bízok benne, hogy van valami háromszáz évvel ezutáni trükk a tarsolyodban. Ennyit szerettem volna…- majd megfordult, és elsétált volna, mikor utána szóltam.

- Nem várja meg a parancsnokot?

- Van egy olyan érzésem, hogy szívesebben találkoznátok nélkülem…- fordult vissza mosolyogva.

- De hát… mi nem is… miről… és…- kezdtem volna makogni, mikor csak fejcsóválva nézett rám.

- Mint az előbb mondtam… én is voltam szerelmes…- majd elsétált. Csak meredten néztem utána. Valamit nagyon félreérthetett, mert az emberek nem így viselkednek, mint mi, ha szerelmesek. A világ legnagyobb őrültsége, hogy az ellentétek vonzzák egymást, ha párkapcsolatról van szó. Vagyis a kezem tényleg vonzza a csodás arcát, de csak hogy képen töröljem vele egypárszor… de mondjon ellen az ember lánya egy királynak… bizony, nem mindennapi szituáció…

Végül, mikor már eléggé fáztam a vizes ruciban, akkor gondoltam, hogy bevonulok a kis pavilonba, amit a tó mellett láttam. A Seon Joon által rám terített köpeny alatt nagyjából levettem a felsőruháimat, csak a legalsóbb szoknyát hagytam magamon. A felső részemet meg a kabátka takarta, ami eddig szerencsére nem nedvesedett át annyira.

- Itt is van…- hallottam magam mögött a hangot, amitől kissé összerezzentem, és még szorosabbra fogtam magam körül a védőburkom.

- Köszi…- motyogtam az orrom alatt, majd a ruhakupacra néztem.

- Cseppet nehézkes volt idehozni, hogy ne tűnjön fel senkinek. Átveheted.

- Majd ha arrébb mentél!

- Ez csak természetes, de a ruhámat kérem vissza- majd megragadta a vállánál, és elkezdte húzni.

- Nem!- vágtam rá, és igyekeztem magamon tartani.

- Ne légy már ilyen makacs- majd egy erőset rántott rajta. Hiába fogtam erősen, félig sikerült lehúznia rólam, mire láthatóvá vált a melltartóm. Igen, volt, amihez még mindig ragaszkodtam a múltamból, és az egyik ilyen a melltartó volt, bár már eléggé viseltes állapotban. Mindenesetre szeme elkerekedett, mikor látta, hogy ruhám többségétől már megszabadultam, de látszólag nem esett kétségbe, csak szép lassan elengedte a kabátot, mintha mi sem történt volna, és tarkóját megvakarva fordított hátat, de nem ment arrébb.

- Szólhattál volna!- köszörülte meg a torkát, mire végre én is megtaláltam a hangomat eddigi döbbenetemből.

- Esélyt sem hagytál rá, ember! Komolyan, te… - kissé hisztérikusan felnevettem- De végül is teljesen mindegy. Úgyis láttad már! És úgysem érsz hozzám megint… Mert ugye Yong Gi…- ironizáltam.

Majd végül látva, hogy nem mozdul mellőlem, csak épp hogy nem néz felém, vállat vonva kezdtem átvenni a ruhát, amit hozott. Nagyon hasonlított az előzőre, meg sem mondták volna, hogy nem ugyanaz. Cipőt nem hozott csak, az előzőt meg már lerugdostam magamról.

- Igazából elég ironikus, hogy az egész életemben te vagy az, aki a legtöbbször látott ennyire alulöltözötten…- mondtam, mintegy mellékesen, kitöltve a csendet.

- Nem azt mondtad, hogy te már…- kezdte lassan, kissé szerencsétlenül, mire megálltam a mozdulatomban.

- És te ezt úgy értelmezted, hogy én annyira szabad életet éltem? Minden este mással? Hát tévedsz. Egyszer fordult elő. A srác és én már másfél éve voltunk egy pár. És azután az este után…- rántottam magamra a felsőt is- Elhagyott. Igen, összetört a szívem, de… már meggyógyult. Azóta többször átgondolom, hogy kivel és mit csináljak! A pasik sokszor disznók!

- Elhagyott?- csodálkozott, majd, mivel már felöltöztem, elé sétáltam.

- Igen, Seon Joon, elhagyott!

- De miért?

Csodálkoztam a kérdésén. Tőle legalább azt vártam volna, hogy az egyszerű „miért” helyett „miért nem hamarabb?” kérdéssel támad majd nekem.

- Nem voltam elég jó neki- vontam vállat- Az volt életem első kudarca. Tudod, én otthon… népszerű vagyok. Tehetséges vagyok. A legjobb voltam, mindig mindenből. Lehet nehéz elhinni, de a kudarcot, is egyedül akkor ismertem meg. És utána még jobban igyekeztem, hogy ne érjen ilyesmi. A bástyáim erősek voltak, és áthatolhatatlanok. Nem hagytam bárkit csak úgy átkelni. Próbáltam olyan kisugárzással bírni, hogy engem mindenki megkedveljen. De azt gondosan megválogattam, hogy én kiket engedtem közelebb. Erre itt találom magam, csupa idegen szabállyal körülvéve… És lépten-nyomon hibázok… el tudod te képzelni, hogy mennyire dühítő ez?

- Nem hibáztál még olyat, amit ne lehetne kijavítani.

- Könnyű neked mondanod… te olyan családba születtél, ahol biztos a jövőd, még ha tehetségtelen lennél is…

- Most megint elkezdesz vagdalkozni? Tudtommal semmit nem csináltam ezúttal!- sóhajtott.

- Igaz… csak épp arra gondoltam, hogy neked ebben a helyzetben mennyivel könnyebb. Abban a pillanatban, hogy rólam kiderülne, nem vagyok használható, rám fognátok a fegyvereket, és végeznétek velem- dőltem neki a pavilon kis korlátjának, mire kissé közelebb sétált hozzám, és két oldalt megtámasztotta magát mellettem a fán. Ezzel ismét belépve az intim szférámba.

- Nem szoktál magadról beszélni!

- Mert gondolom nem érdekel!- vontam vállat nemtörődöm módon.

- De. Érdekel… Igazából még mindig nem tudom, hogy miért pont te…?- hajolt kissé közelebb.

- Miért pont én? Mert muszáj volt megfogdosnom azt a hülye tőrt…- forgattam a szemem, de látszólag nem a kérdése válaszoltam. Mintha a miért pont te kérdés valami másra vonatkozott volna. Kellemetlen érzés volt, ahogy végig bámult, így kicsit kijjebb húztam magamat, és felszegtem az államat.

- Mellesleg a király azt hiszi, hogy van köztünk valami…- húztam fel kissé az orrom.

- És rosszul hiszi?- hajolt közelebb, mire automatikusan hátrébb dőltem kissé, teljesen a korlátra szorulva.

- Te meg mit…- motyogtam tágra nyílt szemekkel, de kissé haragosan, mire győztes vigyor terült el az arcán.

- Ugyan, csak vicceltem. De egészen kipirosodtál…- nevetett, majd ellökte magát a korláttól- Nem kísérhetlek vissza. Attól tartok, hogy nem láthatnak együtt. De nemrég azt láttam, hogy kedves Seung- ennél a résznél jelentőségteljesen fintorgott egyet- ott szobrozik a kert kapuja előtt. Ő majd vigyáz rád. És remélem, nem akarod őt is elcsábítani.

- Őt is? Miért, még kit?- forgattam a szememet, mire felvonta a szemöldökét, és jelentőségteljesen a mellem tájékát fixírozta.

- Perverz!- vágtam hozzá a levett vizes cipőmet, amit már amúgy sem terveztem újra felvenni, és dühösen csörtettem el mezítláb a kijárat felé. Hosszú a szoknya, azt eltakarja. Nem úgy, mint a szégyenemet. Megint.

*

Miután egy végigforgolódott éjszaka után Seung rázására ébredtem, cseppet sem voltam emberbarát hangulatban.

- Ez egy női háló…- motyogtam a reggeli fényben derengő testőrre. Cseppet sem volt idilli a kép, így még a lábamat is kidugtam a takaró alatt, hogy arrébb rugdossam egy kicsit a srácot.

Az morgott valamit az orra alatt, ami nagyon hasonlított arra, hogy „sosem nősülök meg”, majd kicsit kiegyenesedett, és vett egy nagy levegőt.

- Itt az unokahúgom!

Ez hatott. Az unokahúga kulcsfontosságú lehet, és ha sikerül megoldanom a dolgokat, akkor közelebb kerülök a célomhoz, a hazajutáshoz, így azonnal felültem, és kócos hajamba túrtam.

- Azonnal látni akarom!- mondtam.

- Érthető okokból nem hoztam a lakrész közelébe. Egy biztosabb helyen van. Ott beszélj vele. Előre közlöm, hogy nagyon makacs teremtés, és nem túlzottan alkuképes, de végül is a nők egy nyelvet beszélnek, ha jól tudom. Így szurkolok, hogy valamit elérj!

Nem is kellett több, hamar arcot mostam a kikészített vízzel, felkaptam egy ruhát, megsürgettem az udvarhölgyeket, hogy gyorsan dobják össze a fonatomat, és hogy nehogy túl sok díszt tegyenek bele, mert marha nehéz tud lenni, majd már szinte repültem is a helyre, Seunggel az oldalamon. A konyha egyik régebbi raktárában volt a legkevésbé feltűnő a találkozó, mert így, ha bárki kérdezte volna, rá tudtuk volna fogni egyéb célra az utunkat, de szerencsére korán volt még, hogy bárkivel is, aki számított volna, összefussunk. Bár nem tudhattam, titokban kik figyelnek.

- Én eddig jöttem!- állt meg az ajtóban Seung- Remélem eredményes lesz a beszélgetés!

- Hát én is!- majd egy nagy levegő után betoltam az ajtót. A raktár régi volt, és üres, csak a túlsó végében volt állt egy alak, fejére húzott felső kabátkában, de láthatóan lány volt. Udvarhölgy ruhát viselt, amit a konyhán szoktak hordani (vagyis egy napi itt tartózkodásomból így tűnt), de gondoltam, hogy ezt csak a testőröm szerezte neki.

- Te vagy Young, igaz?- szólaltam meg, mikor nem fordult meg belépésemkor. Ezt a nevet mondta korábban Seung.

- Igen, Mi Ra kisasszony! Már sokat hallottam magáról. És tudom, mit akar tőlem.

- És tudsz is segíteni?- léptem közelebb.

- Nem tudom, mi lenne a helyes döntés. De mivel mindkettőnknek szüksége van valamire, ezért… beszélhetünk a dologról.

- Szükséged van valamire tőlem?

- Nem magától, csak a maga közbenjárásával valamire.

- Miről lenne szó?- lettem kissé bizalmatlanabb.

- A börtönben van az valakim… oktalanul. Szabadítsa ki, szolgáltasson igazságot, és akkor én is mindent elárulok. Higgye el, többet láttam, mint kellett volna. Többet tudok, mint kéne.

- Arra kérsz, hogy szabadítsak valakit ki? De hát ez…

- Kérem!- végül megfordult, hogy velem szemben legyen. És abban a pillanatban elállt a szavam is. A lány arcát egy hosszú vágás ékesítette, de nem is ez volt a legsokkolóbb. Hanem, hogy az a vágás volt az egyetlen olyan tulajdonsága az arcnak, ami számomra ismeretlen volt. Mert ezt az arcot álmomból felébredve is felismertem volna. Hisz együtt terveztünk lakni Szöulban, az egyetem alatt. Így csak egy oktávval magasabban csúszott ki a számon:

- Na Young?